Két nyomvonal

Ennyi a kilátás. De legalább a gépemet beengedték… Kicsit unatkozok idebenn, meg hideg is van. Meg sötét is. Egy idegesítő, nagydarab középkorú nővér minden nap háromszor bejön, elém lök egy bádogtányért valami szar kásával. Kötelező megennem, addig nem hagy békén. Elvileg bele van keverve valami gyógyszer, azért kell megenni. Meg minden nap találkozok egy dokival is aki mindenféle hülye kérdéseket tesz fel, közben jegyzetel.  A végén mindig hosszasan méreget, utána lelép, bezárja az ajtót maga mögött. De legalább van időm töprengni a világ folyásán. Már amikor nem kell hallgatni az elmebeteg szomszédom, aki általában artikulálatlanul üvölt, csapkod, üti az ajtót. Nem túl jó társaság. A szobám kicsi. Olyan lehet, mint egy börtöncella. Vaságy, vasklotyó, rácsok és foltos, valaha fehér fal (nem akarom tudni, milyen foltok)…

Egy kva beteg álmom volt.

Valami nagy kastélyban voltam, tengerpart, telihold, vihar, szokásos sztereotíp befosatókörülmények. A kastély belseje nagyon szép volt, de nem túl bizalomgerjesztő, elég groteszk. Pont mint vmi Marilyn Manson klip. Tudtam hogy van még itt valaki rajtam kívül, de nem tudtam ki az és hogy hol lehet. Ebből persze azt szűrtem le, h. egészen biztosan ki akar csinálni. Elkezdtem rohanni felfelé a széles lépcsőn, első emelet folyosó, onnan csigalépcső, gyerünk tovább. Tipikus vörös szőnyeg-fáklya kombó. Amikor felértem a legfelső emeletre, ott már csak a kőfal maradt, meg egy fáklya. Nyitva találtam az egyik szoba ajtaját, beléptem, és magamra zártam az ajtót. Ott láttam meg EZT a hőmérőt az ajtó mellett, a falon. A gyufák még nem égtek.

Ekkor meghallottam h. közeledik felém a Valaki, aki majd nemsokára átvágja a torkom vmi régi borbélyborotvával. Hallottam, ahogyan megáll az ajtó előtt, ahogy nyikorog a padló deszkája a lába alatt. Mostanra már borzasztóan be voltam szarva, főleg mert ebben a pillanatban a gyufák egyenként lángra lobbantak, legutoljára a középső. Ekkor pedig simán benyitott az általam bezárt ajtón a Valaki.

Én voltam a Valaki.

Szerencsére ekkor felébredtem, de úgy be voltam parázva, h. nem is tudtam visszaaludni. Inkább megcsináltam a hőmérőt, és elneveztem Végzetméternek..:D

jó volt kinn állni a tetőn. este van, fúj a szél, teljesen szabad vagy.

“egy csikket a városra pöccintünk…”

tavasz van. lassan egyre többet süt a nap, még este is. azt mondják a tavasz az újjászületés évszaka. fasz tudja. de azért az jó, hogy ki lehet menni reggel az erkélyre egy pólóban rágyújtani, meg kávét inni. nézni az utcán a sok birkát, ahogyan mindenki rohan a munkába, mert késésben van, mert korábban megy, vagy mert már megszokta a mindennapos rohanást. az autósok nyugtalanok, nagyokat fékeznek, meg dudálnak. az arabok veszekszenek, egy csöves magában motyog valamit, aztán nagyot köp a járdára, közvetlenül a kutyaszar mellé. még nem tűz a szemembe a nap, kicsit hűvös van. ezt bizonyítja egy 40körüli hidrogénezett hajú kikent vén ribanc, akin sem valami vastagabb felső sem melltartó, csupán egy jellegtelen lila top, farmer, meg egy világosbarna műbőr magassarkú szandál. ja meg persze az elmaradhatatlan kistáska. szerintem műmellei vannak. a hidegtől a két mellbimbó undorítóan mered előre, mint ha valami fura iránytű lenne.

ráérek, elszívok még egy cigit. még nem tértem teljesen magamhoz. egy kicsit segít benne egy kukásautó és a jómunkásemberek rajta, akik jó hangosan szeretik a földhöz baszni azokat a kurva kukákat, hogy még az is egészen biztosan felébredjen, aki nem tette meg a körúton idegesítően csilingelő csodacombino zajára.

fura, de van vmi szép ebben az ocsmány, húgyszagú reggelben. azt nem tudom megmondani, hogy mi.

lehet, hogy a tavasz.

A saját korlátaink rabjai vagyunk. minden reggel felkelünk, kávézunk, reggelizünk, fogat mosunk, felöltözünk és megyünk termelni. termelünk, hogy azt amit termelünk, azt mások megvegyék, pénzt hagyjanak nálunk, majd ebből a pénzből mi is megvegyünk valamit, amit mások termeltek. szar körforgás. ideje lenne megszabadulni a korlátoktól.

Persze nem nyitjuk ki a szemünket. talán túl gyávák vagyunk, talán egyszerűbb így. biztosan félelmetes lehet ráébredni hogy mindaz, amit akár évekig dédelgettünk, az álmaink, igazából örökké álmok maradnak. vagy legalábbis igen könnyen azok maradhatnak, ha nem térünk időben észhez. ja és persze az értékrend, ami meg már kvára fel van borulva. miért jobb ember az, akinek egy hatalmas mellű szőke kurva ül a  vajszínű SL-Mercijében, és miért szar ember az, aki csak egy teszkósvajaskenyeret eszik reggelente? és most persze te is mondogatod magadnak, h. ez tök ígyvan, tényleg. de azért valahol ott motoszkál (persze lehet, h. kibaszott mélyen) a kis kétség, h. mi van, ha te mégis inkább a mercissel haverkodnál… az se lehet azért olyan rossz…

fel kellene ébredni. fel kellene fogni, hogy csak egy icipici mozgatórugó vagyunk egy hatalmas órában, ami soha nem áll meg. ha valami elromlik, rögtön megjavítja valaki. a társadalomgép nélkülözhető és pótolható alkatrészei vagyunk. talán ezért kellene nagyobb hangsúlyt fektetni az emberi kapcsolatokra és az emberi értékekre.

jó volt visszamenni. hiányzott a napsütés, fényképezés, beszélgetés, mint régen. az a szabadság, amit áraszt magából ez az egész hely. amikor csak leülsz, vársz és jön. a vonat és a rádöbbenés. amikor elsüvít, remeg alattad a föld, hatalmas a robaj, talán kicsit félsz is. érzed, hogy élsz.

Az vagyok vagy nem vagyok,

kétségek közt nem hagyok,

magamon kívül senkit,

nem árulok én semmit.

“…A lakótársai hazautaztak. Mindannyian vidékiek, ahogy a pestiek mondják. Mert csak a pestinek vidéki egy nem Pesten született  halandó. Vidéken szar a helyzet, se munka, se pénz. Mindenki ezt mondta, hát elhitte. Meg amúgy is régi vágya volt, hogy a fővárosban éljen. Pedig még fiatal, alig múlt 18 éves, de gondolta szerencsét próbál, hát nem jött be. Mostmár muszáj dolgoznia. Kidobták a főiskoláról, mert nem járt be, és nem vizsgázott semmiből. Az egymásba csúszó, véget nem érő neonfényes, idegesítően villogó stroboszkópos, füstös bulik éltették. Amikor a betegen dübörgő basszus módszeresen kipréselte a gyomrából azt a pár falat józanságot, vissza a torkán át, egészen le, az eszeveszetten táncoló, ritmusosan hullámzó tömeg közepére, a padlóra. Amikor nem tudja hogy hol ébred. Fél év telt el így, aztán vége lett. Nem a buliknak, a főiskolának…”

(Előszó Gáspár Annamária útleírásához)

Mikor gyerek voltam, azt mondták nekem, hogy óriások nincsenek, Hamarosan rajzfilmekben találkoztam velük. Nem is olyan régen pedig egy olyan pontján jártam a világnak, ahol meggyőződhettem arról, hogy a valóságban is léteztek. A hatalmas elmével rendelkező  óriások nem fukarkodtak helyet teremteni gondolataik áradatának, melyet nem apróra porciózva kis, fiókokból álló gondolatszekrényekbe rejtettek, hanem emberi ésszel alig felfogható vizuális környezetbe. Ha a gondolat volt a bölcső, akkor a kreativitás volt a szerszám ezen gondolatok valóságra hívásában. Szerencsés az a páros, mikor zsenialitás szül várost, amit végül az ember épít fel. Nyomai monumentális fosszíliákhoz hasonló módon hirdetik, itt nem kizárólag emberek éltek, ők csak örökösök.

Az út részletes leírását a csipicsodak.blogspot.com-on ( 2010. április – SPQR) olvashatjátok Gáspár Annamária tollából.